The Grey
A “The Grey” műfaji besorolásával gondban vagyok. Thrillerként jegyzik, de nagyon erős drámai elemeket is tartalmaz, és a művészfilmektől sem áll távol.
Az alaptörténet nem sok újdonsággal kecsegtet: egy csapat olajmunkás repülőgép szerencsétlenséget szenved Alaszka északi részén, a hatalmas hólepte semmi közepén, éppen útban hazafelé. Úgy gondoltam az “Életben maradtak” után túl sokat nem lehet mondani a témáról, talán itt is elkezdik egymást megenni, remélhetőleg nem premier plánban. Inkább Liam Neeson, mint a sztori miatt kezdtem el nézni a filmet, és nagyon örülök, hogy így döntöttem. Hosszú hónapok óta nem láttam ilyen izgalmas és lenyűgöző alkotást.
A rendező, Joe Carnahan (most eltért az eddigi “biztonságos” rendezéseitől, és kockázatvállalását egyértelmű siker koronázta) először Ottwayt (Liam Neeson) mutatja be nekünk, aki elmélyülten ír valamit egy darab papírra a harcról, az életről és a halálról, miközben gyerekkorát, apját, és elveszített feleségét idézi fel. Ezzel már bele is ringat minket a mű alaphangulatába, egy nyugodt, filozofikus, “szürke” állapotba, amely mégis tele van feszültséggel, felkelti a kíváncsiságunkat és meg akarjuk ismerni az okait, részleteit.
Látjuk, hogy Ottway valamiért farkasokra lövöldözik, ha éppen nincs a fegyvere lefoglalva azzal, hogy a szájába veszi. A ravaszt azonban nem húzza meg, egy farkas üvöltése még végső elkeseredésében is visszahozza a valóságba.
Aztán felszáll egy repülőgépre pár kevésbé szimpatikus, meglehetősen nagyhangú olajmunkás társaságában, de a gép lezuhan és a katasztrófát csak heten élik túl, köztük természetesen Ottway. Ekkor a film melankolikus hangulatát felváltja valami realista, feszült várakozás. Hamar felismerik, hogy ha a gép roncsai mellett maradnak, akkor sosem találják meg őket, tehát el kell indulniuk a távoli erdők felé, ahol előbb-utóbb civilizáció nyomaira bukkanhatnak. Természetesen ez nem ennyire egyszerű, a metsző hideg és a hóakadályok eltörpülnek a veszély mellett, amelyet a farkasok jelentenek, amik elkezdenek vadászni rájuk.
Kiderül, hogy Ottway munkaköri kötelességből gyilkolta a farkasokat, ezzel védve meg a dolgozókat a támadásoktól (magáról a munkáról sok mindent nem tudunk, csak az egyének viselkedésének megértéséhez szükséges momentumokat ismerjük meg, pl. hogy ezen a helyen főként börtöntöltelékek, számkivetettek, az élet peremére szorultak dolgoztak). A szerencsétlenség után nincsenek fegyvereik, így érdekes látni, ahogy vadászból üldözött lesz.
Ottway nemrég még öngyilkos akart lenni, így arra számítunk, hogy beletörődve várja a halált. Azonban éppen az elmúlás árnyékában támad fel benne az életösztön, a létezni akarás, harcol és nem adja fel.
Elindulnak tehát ők heten, hogy túléljenek és halott társaik egy-egy személyes holmiját eljuttassák hozzátartozóiknak. Minden lépésüket a farkasok kísérik (amelyek kinézete számomra néhol gagyi kategória volt, akik megmondják a film melyik jeleneténél nevettem fel, azok között két mosolyt sorsolok ki). Az izgalom a drámai részeknél sem törik meg, felejthetetlen Liam Neeson alakítása, mert ugyanolyan érdekfeszítő és hiteles hős megmentőként, mint a tábortűznél könnyes szemű elérzékenyült férfiként.
Lassan fény derül az egyre fogyatkozó túlélők történeteire, Ian McKenzie Jeffers a saját novellájából írt forgatókönyvben vigyázott rá, hogy az egyéni sorsokból csak annyi részt ismerjünk meg, amennyi a közös kapocs megértéséhez és a drámai vonal fenntartásához szükséges. Mindenki elkövetett valami nagy hibát az életében, de ennek ellenére ragaszkodnak kétes múltjukhoz, mert van valakijük, aki miatt érdemes még élni, kivéve Ottwayt. Neki nincs veszítenivalója, ezért is olyan lenyűgöző a küzdése és a többiek felett érzett felelőssége. Egyesek hisznek Istenben, mások inkább az ördöggel cimborálnak, némelyek pedig cinizmus és önfejűség mögé rejtik a félelmüket. De mindannyian Emberek. Nincsenek túlrészletezve a sorsok, nem az a cél, hogy közel érezzük őket magunkhoz és ezáltal részvétet váltsanak ki. A hatást realisztikus ábrázolással érik el, Takajanagi Masanobura operatőr csodát vitt véghez, tehetségének köszönhetően vacogva kuporodunk össze a szereplőkkel a tűz körül, vagy rohannánk a farkasok üvöltését hallva, máskor levegőt sem merünk venni amikor a közelben vannak, nehogy miattunk támadjanak, és ha felvirrad a reggel és még mindig élünk, megkönnyebbülve engedjük ki tenyerünkbe vájt körmeinket. Valahogy eszünkbe sem jut kiszaladni még egy adag popcornért, a film egyetlen másodpercéről sem szeretnénk lemaradni. És az alkotók így érik el, hogy nem a sorsuk iránti szánalom, hanem a történet minden pillanatának átélése miatt rettegünk és halunk a szereplőkkel együtt…
A drámai elemek éppen megfelelően vannak adagolva, néhol karcolgatják, de nem érik el a giccs határát, azonban elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy mondanivalót adjanak ennek a 117 percnek.
A magyar cím nem túl szerencsésen “Fehér pokol” lett, pedig az eredeti elnevezés, vagyis a “Szürkeség” találóbb lett voln, hiszen rengeteg formában ölt testet a filmben.
Egyrészt a képi megjelenítésben, amely szürkés-kék sejtelmességével segít átérezni a helyzet hangulatát, másrészt a túlélők lelkében lévő egyhangúságban, ami az életösztön hatására leveti fásultságát. Aztán persze ott van még a farkasok fenyegető szürkesége is. A szereplők karakterfejlődése pedig éppen ezt a homályt oszlatja el, tölti meg értelemmel, érzelmekkel, vágyakkal, egyre világosabb a táj is, ahogy közeledik a végkifejlet. Liam Neeson tekintete pl. a végső jelenetben szinte valószínűtlenül tiszta és csillogó, szürkeségnek nyoma sincs benne.
A finom részleteket kedvelők számtalan összefüggést találhatnak még, az én személyes kedvenceim pedig a jól megfigyelhető “keretek”, azaz a film elején és végén is fellelhető momentumok, képsorok, utalások, melyek pontos és gyönyörű elhelyezése szinte ujjongásra késztet. Az egész magával ragadó, tele hangulattal, gondolatokkal, feszültséggel.
Az ember harcol a természettel, az időjárással, a farkasokkal, de leginkább önmagával, a hitével, a félelmével, az akaratával, mi nézők pedig megbabonázva bámuljuk.
Felhívom mindenki figyelmét, hogy a viszonylag hosszú végefőcím után van még 3 másodperc, ami teljesen megváltoztatja a végkifejletet. Vagy nem. Ettől is olyan zseniális alkotás.
